Adjál nekem vasfogat

(1973)

Egy reggel furcsa kézbesítő csönget be Ánizs és Ánidi lakásán, még furcsább üzenettel: "Ánidi kisasszonyt az Antalanta Társaság meghívja... szívélyesen meghívja. A meghívásban benne foglaltatik két tetszés szerinti útvonalon lebonyolított utazás, innét a tengerig és onnét vissza, részvételi jegy a Tenger Szörnyeinek őszi fesztiváljára, továbbá teljes ellátás. Az utazás saját érdekében mielőbb megkezdendő. Aláírás: Poszejdon Aurél."\nMi ez? Játék, gyerektréfa? Kicsoda Ánizs és Ánidi, és kivált honnét jött a meghívás? Milyen titokzatos erő áll a meghívás mögött, amely ismeri Ánidi rejtett legbensőbb vágyát az utazás iránt, de azt nem tudja, hogy Ánidi nem kisasszony, hanem feleség, aki nem hajlandó utazni a férje nélkül. Miért utazik el mégis?\nDe ott a másik elbeszélés, melynek Drakula a hőse, nem a rémtörténet alakja, hanem jámbor literátor, aki vidéki kisvárosokba bujdokolt látomásai és gyötrő munkaképtelensége elől. Honnét került ez a figura a magyar hétköznapok valóságába?\nVagy a harmadik írás hőse, Kir. Gyermekkorunk ismert alakja, a legendás kisfú, akire szent csodálattal tekintenek föl a diáktársaik, s akiből mire felnő, nem lesz semmi és senki? Valóban ők-e Vathy Zsuzsa írásainak igazi főszereplői, vagy esetleg a többi alak inkább, akik az ő révükön kerülnek az olvasóval ismeretségbe, akik hétköznapiak, szürkék, közönségesek és ugyanakkor érdekesek, vonzóak, titokzatosak. (Mint az a kis munkáslány, aki fölvillan Kir barátjának - az elbeszélőnek, az üzemi szociográfiákat készítő regényalaknak\naz életében - és éppen olyan titokzatosan tűnik el, mintha nem is egy valóságot ábrázoló műben, hanem napkeleti mesében szerepelt volna.)\nVathy Zsuzsa írásművészetének, azt hisszük, ez az egyik varázsa: hősei mindennapiak, maiak, barátaik, és ismerőseik mégis titokzatosak, izgalmasak, érdeklődést keltők. Valóság vagy mese, amit Vathy Zsuzsa ír? Mindenképpen valóság, ezt azonban meseszerűen izgalmasnak, színesnek, sőt titokzatosnak látja, olyannyira, hogy az általa megjelenített valóság már mesének hat. De hát a mese nem a valóság kvintesszenciája?